Szeretem New York minden arcát, azt, amikor hideg van, és esik a hó, azt, amikor hétágra süt a nap és olyan kék az ég, mint sehol máshol a földön a felhőkarcolók fölött. Olyankor nem kell a képekhez Photoshop, sem filter. Elég egy kattintás és ott a tökéletes fotó. Szeretem az esőt is, főleg, ha csendes, hangtalan, és nem kíséri szél. Ilyen idő volt azon a decemberi napon, amikor felkelve úgy döntöttünk, irány a Szabadság-szobor. Zuhogott. Nem kicsit. Nagyon. De így is megérte kihajózni a Liberty Islandre.
Ha kapásból mondanom kellene valamit New Yorkról, akkor a következőket sorolnám fel: M&M-s bolt és tömeg, minden sarkon hot dogot áruló bodegások, irtó finom pizza, olyan, amelyet már régóta hiányolok Budapesten, mindennap más időjárás és Starbucks húsz méterenként. New Yorkot látva még a hollywoodi filmeket is másképp nézi az ember. Tegnap újra megnéztem az Ördög Prádát visel című filmet. Amellett, hogy Meryl Streep szenzációs benne, padlót fogtam a Starbucks jelenlététől. New Yorkban mindenki, de tényleg mindenki Starbucks-os jegeskávéval és teával a kezében mászkál. Esőben, télen, fagyban, napütésben.
A szállásunk Manhattanben, a Fifth Avenue és a Central Park közelében volt, közel az 57 St nevű metró megállóhoz. Szinte mindennap tömegközlekedtünk. Aki járt már New Yorkban, az tudja, hogy taxit is találni minden sarkon, de rettenetes nagy a forgalom. Dugó dugó hátán alakul, és ha egyszer valaki oda beragad, akkor értékes időt veszít. Metróval el lehet jutni New Yorkban szinte bárhová. Bár őszintén szólva, ha a párom nem lett volna velem, valószínűleg nem állok neki metrózni, mert még nyolc nap után sem volt tiszta nekem, hogy mi merre van, és ki miért éppen arra a metróra száll fel, amelyre felszáll. (Megjegyzem, én minden városban eltévedek a metrón!)
Előzőleg nem gondoltam volna, de gyalog is viszonylag jól bejárható Manhattan. A térképen és a filmekben sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyen valójában. A Central Parktól a Times Square negyed óra-húsz perces sétával lazán elérhető. Persze, ha távolabb, mondjuk Brooklynba tart valaki, gyorsabb a metró.
Manhattan a ködben
Reggel, amikor elindultunk még sütött a nap, nem gondoltuk volna, hogy húsz perccel később, amikor feljövőnk a metró alagúthálózatából, szakadó eső fogad minket. Sajnos ez történt, de sebaj, így sem hátráltunk meg, eltökélt szándékunk volt kihajózni a Szabadság-szoborhoz, a Liberty Islandre.
A Szabadság-szobor a hajóról
A kompok, azaz a Ferryk a Battery Park déli részéről indulnak. Érdemes reggel jó korán érkezni, ha meg akarjuk előzni a kígyózó sorokat a jegypénztárnál, utána a Security ellenőrzésnél, majd a kompra várakozásnál. Mi reggel kilenckor már ott voltunk. Azt hittük az eső visszariasztja az embereket és mi leszünk az egyetlenek, a legelvetemültebbek, akik két gyerekkel esőben is látni akarják a Szabadság-szobrot. Hát tévedtünk.
Az első dolog, amivel szembesültünk a metróból felmasírozva a lépcsőn, hogy mennyire rámenős, és olykor pofátlan módon próbálják meg becserkészni az ártatlan, helyismerettel nem rendelkező turistákat a tömegben lézengő árusok. 12 dollár helyett 36 dollárért kínálgatják a hajójukat, még azt sem szégyellik közölni, hogy igazából nem járnak a kompok és esőben csak velük lehet kihajózni a Szabadság-szoborhoz. Ha valaki nem figyel, könnyen bepalizhatják.
Kicsit sétálni kell, de a kikötőben könnyen megtalálhatóak a hivatalos jegypénztárak. A kompjegy egyúttal belépő is az Ellis és a Liberty Islandre, tehát külön pénzt nem kell fizetni a szigetek látogatásáért. A kompok mindkét szigetre elviszik a látogatókat, bátran meg lehet nézni a Liberty Islandet és utána továbbhajózni az Ellis Islandre.
A jegyvásárlás után követezik a Security Check, ahol csakúgy mint a reptéren rendkívül szigorú biztonsági ellenőrzés zajlik. Le kell venni a kabátot, a sapkát, a sálat, a cipőt, és a táskákat is átvizsgálják, ami tekintettel a 2001. szeptember 11-én történt World Trade Center elleni merényletekre, nem is csoda és őszintén szólva biztonsággal töltött el minket.
A kompon sokan vannak, és alig van ülőhely. Állva pedig nem igazán akad kapaszkodási lehetőség, ez nagyobb hullámzáskor lehet egy picit kellemetlen. Körülbelül negyed óra alatt át is visznek a túlpartra, ahol van fél óra a visszaindulásig. Ha valaki tovább óhajt maradni, arra is van lehetőség, de akkor annak fél óránkénti indulási idővel és kígyózó sorokkal kell számolnia.
A hideg, bepárásodott ablakokon alig láttunk ki, de valahogy ez sem zavart minket. A gyerekek is hasonló lelkesedéssel bámultak kifelé az ablakon. Alig vártuk, hogy megpillantsuk közelről a Szabadság-szobrot, melyet egyébként a franciák adományoztak az amerikaiaknak a 19. században. Fréderic-Auguste Bartholdi francia szobrászművész alkotása, mely azóta az egész világon a szabadság jelképévé vált. A szobor monumentális méretei figyelemreméltóak: 354 lépcső vezet fel a bejárattól a koronáig és a szobor a földtől a fáklyáig 93 méter magas. Egykor egészen a koronáig fel lehetett menni, de a 2001-es terrortámadás után lezárták ezt a részt. Ma már csak az
alsó rész látogatható. A szobor kívülről körbejárható, bár nem lehet egészen a talapzatig odamenni, fémkerítés szegélyezi körben. Egy-egy sirály látogatása a fényképezkedők között mindig nagy esemény, mi is nagyon megörültünk a váratlan vendégeknek.
A bepárásodott ablakon át a kilátás
A kis vendégeink
A visszaúton lehetőség lett volna kiszállni az Ellis Islanden, de mivel hideg is volt, esett is az eső és gyerekekkel is voltunk, ezért mi kihagytuk ezt az élményt. Kívülről azért lefotóztuk az épületet, ahonnan egyébként a legtöbb amerikai a származását eredezteti. Ez a sziget szolgált ugyanis az ország bevándorlási központjának 1892-től 1954-ig. Közel 12 millió ember vándorolhatott be ezen az épületen keresztül Amerikába.
Az Ellis Island
